Doktor Úr, élni akarok!
Doktor Úr, élni akarok!
Arra esküdtem, hogy nem ártok, tovább megyek, arra, hogy az életet hosszabbítsam, hogy – amint rajtam áll – megelőzök minden problémát, s a beteg embernek segítek. Hetente egyszer felkeresem Guszti bácsit. 101 éves korában is kiváló szellemi állapotnak örvend, érti az indirekt poénokat, s visszacinkel, ha ugratom. Sokat átélt az életben. Majd hetven éve együtt él 92 éves feleségével, s most is a legnagyobb problémájuk az, ha a másikkal van valami baj.
Guszti bácsi gyermekként túlélte a spanyolnátha időszakát, átélte a két világháború borzalmait, s azon kevesek közé tartozik, akik visszajöttek a Don kanyartól. Három gyermek, unokák boldog pátriárkája, aki számára megadatott, hogy együtt öregedjen meg feleségével.
Heti viziteim náluk mindig az életről szólnak. Arról, hogy bármilyen problémát hogyan lehet sikeresen átvészelni. Ő abba a korcsoportba tartozik, aki, ha felébred, első gondolata: még mindig élek, még mindig lélegzem, még mindig érzem megavult sejtjeim, ízületeim, megkopott állapotát! Számára a földi jövő napokban mérhető, mégis minden idegszálával ragaszkodik ahhoz. Teljesen ki szeretné tölteni rendelt idejét, s minden pillanatát ízlelni földi ittlétének.
Talán a Don kanyar óta változott meg élete, amikor minden mínusz 30 fokos légvétel fájdalomként hasított az életébe, s nem tudta, hogy lesz-e következő kilométer csonttá fagyott lábujjaival. Lett. Nemcsak kilométerek jöttek, hanem évek, évtizedek, jogi hivatás, szerelem, házasság, gyermekek, unokák.
Az ember nem tudhatja előre, hogy mi jön a következő kanyarban, meddig tart az élete, s mit tartogat a jövő, de egy dolog nagyon fontos; kipróbálhatom magamat az életben, átélhetem a légvétel, a színek, az érzések, a gondolatok élményeit. Ember lehetek!
Kérem a következőt! Doktor úr, szükségem van egy laborvizsgálatra és egy EKG-ra. Természetesen, intézem, miért kellenek ezek? Terhes vagyok, a fiúm elhagyott, egy albérletben élek, a munkabérem alig elég arra, hogy magamat eltartsam, nemhogy egy gyermeket! Ez a gyerek csak problémát okozna, eldöntöttem, nem hordom ki! Nem kell! Nincs szükségem rá! Csak terhet jelent számomra! Ezek a mondatok ismerősen csengenek egy letűnt kor spártai gondolatrendszerét idézve.
A Taigetosz mélyén most is befejezetlen életek csontjai kiáltanak: élni szerettem volna! Volt egy rendszer, egy kultúra, amely egy ideológia mentén adott vagy vett el életet annak függvényében, hogy terhet jelent-e a társadalom számára, látni-e benne jövőt vagy nem. Vajon van-e jövője egy 101 éves embernek? Napjai vannak. Van-e gazdasági értelme annak, hogy pénzt és időt fektessünk egy projektbe, ha az hosszú távon fenntarthatatlan? Nincs! Vajon egy emberi életet lehet-e projektként kezelni, s akármilyen bizottság szempontjai alapján lehet-e dönteni egy személy sorsáról? Nem!
Vajon egy megtermékenyült magzatnak van-e joga Guszti bácsiként 101 évig élni, focizni, tanulni, ismeretlen tehetségét kifejteni, szeretni, gyermekeket a világra hozni, harcolni egy ügyért, meggyőződését képviselni, visszajönni a Don kanyartól, élni? Biztosan igen! Vajon, ha az anyai méhben lévő magzatokat, akiknek már élményeik, érzéseik vannak, megkérdezhetnénk, hogy mit szeretnének, mit válaszolnának?
„Kérlek, hadd éljek! Adj esélyt, hogy apa, vagy anya lehessek én is, hogy elmondhassam, hogy jó élni! Lehet, hogy én is megérem a 101 éves kort!”
Dr. Szabó András